C'est la zsizny!

Ahoj Poplacsek,

intett vissza hősünk hanyagul az ajtóból, majd nem kevés csomagjával vidoran bepattant a csúcsverdába, hogy társaival meghódítsa Horvátország vadregényes tájait. Egy apró részlet pontosításra szorul: nem Ford Fairlane volt az autó, hanem Sosemk Opel Astrálkivetítése...

Tehát Orrvátorrszák.

Az úgy volt, hogy mondá a femili: legyen nyaralás! És úgy is lett.  Elindulánk vala a gázolajszagú csodával, s gurulánk vala hosszasan...

Az út mogyoróországi részét nagyvonalúan kihagyjuk a leírásból, a lényeg a határon túl kezdődik. Amíg az emberfia az autópályán krúzol, minden tökéletesnek tűnik. Jól kiépített infrastruktúra, bár nem a tradicionális magyar technikát alkalmazzák (lyukak körbeépítése változatos, de nem túl szilárd anyagokkal, echtemédinungarische világszabadalom), hanem hosszú, összefüggő útfelületeket képeznek aszfaltból, betonból. Utóbbi anyagra még többször visszatérünk majd, mert nagy népszerűségnek örvend a szomszédban.

Szeptember elején mentünk. Kellemes időjárás fogadott minket, napsütés, meleg, és bár talán akkor is élveztük volna a kezdődő nyaralást, ha a dunaújvárosi indulás szürke hűvössége várt volna, de így még nagyobb volt a kontraszt. Amikor megálltunk egy pihenőnél, láttuk, hogy még közel a anyaország: a rokihelyen egy bázinagy fekete merdzsó villantott piros-fehér-zöld mintás rendszámot. Igaza volt azoknak, akik azt mondták, hogy rögtön otthon érezzük majd magunkat a horvátoknál... :)

Amikor elfogyott az autópálya, akkor jött az igazi autózás. Keskeny út, folyamatosan kanyarog (vonalzót talán nem is láttak arrafelé a mérnökök), balról hegyfal, jobbról szakadék, nem kicsi. A bennszülötteket nem izgatták olyan lényegtelen apróságok, mint pl. sebességkorlátozást jelző tábla, beláthatatlan útszakasz, esetleges szembejövők, előzgettek ezerrel. Néha ezereggyel. A yard nem foglalkozik velük, miért ne tették volna?

A sor elején vidám kis piros opellel gurigázott egy magyarovics polgártárs. Mivel félt a szakadéktól, többnyire az út közepén tette ezt, a felezővonalat vezetővonalnak használva. Ez okozott kisebb nehézségeket a megelőzésében, amit hisztisebb amigók heveny dudálással adtak a világ tudtára, de a sofőrt ez marhára nem izgatta. Mákunk volt, még nem sokat gurultunk mögötte azzal a bűvös harmincas tempóval, amit autózni mert, amikor a ritka egyenesek egyikében szembeforgalom nélkül megelőztük. No, erre csúnyán vérbeborult a csóka agyhelye, és azonnal elkezdte tolni a gázt, nehommá' egy másik madzsar opel leelőzze őt! A csúnya szavakat megismétlését most kihagyom, mert egy-kettő elszabadult ott és akkor, de a könnyű hegyi szél gyorsan elvitte őket...

Öt-hat óra autózás után megérkeztünk Uvala Scottba. Azonnal elkezdtem fotózni, a ragyogó napfényben csillogó tenger, a fantasztikus formájú sziklák, fenyők és egyéb növények váltakozása remek témákat adott. Közben becsekkoltunk, és elindultunk elfoglalni szállásunkat.

Korábban emlegettem a betont, mint legkedvencebb horvát nemzeti építőanyagot. "Apa, kezdődik!" A hotel nem túl drága. Ez arrafelé az igénytelen szinonimája. És a betoné. A falat még csak-csak lefestették vékonyan, de a plafon bizony a nem túl precízen egymás mellé illesztett natúr betongerendákból álló födém volt. Mivel a nyílászárókat készítő mesteremberek egyetlen félelme a szorulás lehetett, ezért akkora hézagokat hagytak mindenhol, hogy a szél meg sem torpant előttük, amikor beosont (osont? berongyolt... :) ) a szobába. A feredőről inkább nem nyilatkozunk bővebben, legyen elég annyi, hogy csempézés helyett csempészés lehett a kivitelező eredeti szakmája, és persze ott volt visszatérő motívumunk, a beton. A bútorok is jópofák voltak. Bútorock? Bú-tor? Ülni beszakadt kanapén, aludni beszakadni készülő ágyon lehetett. Gyorsan le is menekültünk a tengerhez. Ehhez csak néhány száz lépcsőfokon kellett lesétálnunk. Igen, jól mondja a fiatalember ott a hátsó sorban, betonlépcsők voltak.

A tenger viszont gyönyörű volt. A part fantasztikus, süppedő homokos... helyett beton. Mint a mólók a Balatonon. Egy helyen megtaláltuk az építéskor belekarcolt évszámot: 1931-ben öntötték. Ettől függetlenül persze csobbantunk, elvégre a Nagy Kékség varázsának nehéz ellenállni...

Néhány kirándulást is beiktattunk a programba, pl. átruccantunk Krk szigetére. Észrevettünk egy kis Tourist Info-t a városka szélén, beszaladtunk kérni egy Krk-térképet. Optimiznusunk töretlen volt, elvégre a kapuja fölött vagy 15 ország miniatúr zászlója lnegett, amiből mi arra következtettünk, hogy nem lesz gond a nem létező horvát nyelvtudásunkkal (Hogy egy másik bloggertől idézzek: horvátul csak annyt tudtunk, h "hleba", de az is oroszul volt...). Magyar, angol, francia nyelvű próbálkozások - mindezekre a hölgy a kis irodájában az általa ismert egyetlen nyelven reagált: horvátul. A propos: mondtam, hogy mennyire beszéljük a horvátot? :)

Ezek után csak sétáltunk, csavarogtunk, élveztük a szépséges kisváros hangulatát, a tengert (még mindig :) ), ipari mennyiségű fotót készítettünk, mondhatni úgy viselkedtünk, mint az átlagos, kellemesen hülyécske turisták, akik folyamatos vigyorral az arcukon koptatják a követ (kivéve ott, ahol beton volt).

A városokat, a tájat nem írom le részletesen, rengeteg infót talátok róla a neten.

Mesélek viszont még egy kicsit a szállásról, pontyosabban az étkezésekről.

Svédasztal. Rohamraaaaaaaaa! kiálttott a horda, amikor megszólalt a gong, és feltárult az étkező ajtaja. A magyarok nyilatól korábban megmentett nyugatiak ismét megtapasztalhatták a rettegést. A vacsora finom volt, kétféle leves, 8-10 főétel közül lehetett választani. Viszont a helyi séf mikroszkópon keresztül nézhette a fűszereket, mert alig rakott az ételekbe... Másnap a reggelinél legalább ekkora választék volt sajtokból, felvágottakból, lekvárokból. Majd a vacsoránál jöttek a negatív beszólások a honfitársaktól, miszierint "ugyanazt kell enni, amit tegnap? pfúj..." Hát nem. Igaz, hogy a menü fele valóban nap mint nap szerepelt az étrenden, de a másik felét variálták a vendéglátók.

Mivel szeretjük megkóstoltni a helyi ízeket, ezért nem csak a hotelben ettünk. Kipróbáltuk a helyi üdítőket, gyümölcsleveket, az ottani kólát, benéztünk a helyi pékekhez, hogy milyen finomságokat sütnek, tehát kicsit kibővítettük a qlináris élvezetek listáját. Elmentünk egy étterembe is, de a hatféle pizza (amiből 5 gombás volt) nem tűnt igazi választéknak, ezért nem rendeltünk.

Most pedig hirtelen abbafejezem, elvégre a billentyűknek is kell a pihenés. Talán elpittyentek még néhány részletet az útról, vagy egy másik utazás kerül terítékre?
Addig is jó blogolást mindenkinek, és persze képzeljétek ide a szokásos bla-blát, miszerint bárminemű hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve... :)

a suivre:

Monsieur Kiwictor
:)