IDŐSZELETEK
Az ember olykor elmereng a múlton. Így van ez akkor is, ha a múlt már nem csak régi, hanem már olyan régi, hogy szinte távoli, mintha nem is az ő múltja lenne, hanem egy filmszerű történet, amit valahol, valaha látott, és most eszébe jut hirtelen. Akkor is gondolhat a múltra, ha az még rövid, és a jövő (a lehetséges jövő) a hosszú, közben pedig az emlékek helyenként fakuló mozija olykor átugrik a színes fantázia álmaiba az eljövendőről.
Milyen is ez az múlt? Ha nem az eseményeket nézzük, hanem a múltat, mint az idő tengelyén lustán végignyúló testet, ami kis pontnyi kezdésből megkerülhetetlen valósággá lesz? Mint a távolból érkező folyót, ami kis ezüstcsíkból szélesedik átléphetetlen akadállyá?
Egy nagy hasábnak, vagy inkább tortának képzelem, elvégre egy modern kor gyermekeként (ne mondjátok, hogy már felnőttem, kérdezzétek csak meg anyut, vajon mit mond? Minek lát az édesanya tekintete? Igen, a múltbéli kisfiúnak, örök gyereknek…) a számítógép képernyőjéről ismert diagramok ugyanúgy ott vannak a képzelt világ vetítővásznán mint a kakaó amit még a nagymama hozott be autós bögrében huszonöt évvel ezelőtt.
A gondolat nagy úr, a múlt formát kap, háromdimenziós, színes alakot, mely a sokak által jól ismert módon darabolódik, részekre, körcikkekre aprítva, és ezekből a szeletekből tetszés szerint lehet kiválasztani az éppen megkívántat, hogy újra megéljük a voltat.
Érdekes, vannak újra és újra előreugró töredékek, és olyanok, amik mintha nem is lennének, sosem jutnak el a vetítőig, pedig a film összes része ott van a mozigépész mögött, polcok hosszú sora tárolja a dobozokban őrzött tekercseket. Vajon a végén tényleg lepereg majd a film? És ha igen, akkor az egész, elejétől-végéig? Minden képkocka, minden egyes pillanat képe és hangja?
De most nem is ez utóbbiak az érdekesek, hanem az előbbiek. Miért van az, hogy bizonyos dolgok ismét felidéződnek (vagy felidéztetnek?), miért van az, hogy jól behatárolható időtartamú történések a múltból a jelen idejét pazarolják? És ami még fontosabb: ha a múltat most felidézem, azaz most jelenné válik újra, akkor ha később a jövőben visszagondolok az akkor már múlttá vált jelenre, akkor a most jelenként itt rajzó pillanatok ismét múlttá válnak, vagy a jövőben jelenné, hiszen ott és akkor ismét jelen lesznek? Egész új filozófiát lehetne erre alapozni, ha még nem találták ki.
Tehát időszeletek. Megfogjuk, felvesszük, ízleljük. Jó esetben kellemes, rossz esetben gyorsan visszatuszkoljuk, ha be lehet zárni a szelencét, ha nem, akkor várunk, hogy a jelen újra átvegye az irányítást, és a sokat szidott valóság szépségére ébredjünk a múlt rémálmai helyett. Persze ha a most mohó marka nyúl utánunk, kirángatva a tündöklő tegnap legszebb emlékeiből, akkor bizony az eszmélés egyetlen pillanata kell, és máris kevésbé szép gondolatok kerülnek terítékre, elátkozva az ébresztőórát, vagy bármi mást, ami éppen tönkretette az ábrándot, mely simogatott minket, mint a csendes nyárvégi délutánok aranyfényben fürdő könnyű fuvallatai…
Bármekkora életszakaszunkat is idézzük fel, mindig elfér tenyerünkön, mindegy, hogy egy óceánparti napozás egy fél délutánja csak, vagy akár egy egész ősz minden szépsége mit ezer szín játékával varázsolt elénk.
Ami akkor egészen rövid, vagy éppen nagyon hosszú idő volt, most mind csak egy pillanat, ami akkor könnyed nevetés, vagy éppen súlyos probléma volt, most mind csak súlytalan pillangószárny csapása, melynek libbenésétől nem dől össze semmi a világ másik felén…
Miközben kicsit éljük a jelent, átmenetileg feledve az eltelt időt, eszünkbe sem jut, hogy nemsokára, akár már ma este, ha ismét elmerülünk majd a gondolatainkban, akkor ez a mostani pillanat már egy újabb filmszalag lesz a sok másik között az egyre végeérhetetlenebb polcok valamelyikén.
Egy láthatatlan kéz kinyúl, és indul a képsor, az idő egy szelete ismét kikerült saját idejéből, hogy újra elvarázsoljon, és újra, és újra, és újra…